Narancslekvár

Nohát sosem gondoltam volna, hogy egyszer narancslekvárt fogok eltenni. De a helyembe jött Olaszország, így kénytelen voltam - ki tudna ellenállni a befőzésnek ha olyan narancsokat kap, amik még előtte nap Nápoly környékén a fán csücsültek és ráadásul vegyszermentesen? Szóval ez a narancs sokkal sárgább, kicsit se savanyú és nem is a miénk, Bástya elvtárs...:)

Elkezdtem bogarászni a neten, mert azt sejtettem hogy nem egyszerű történet, hiszen a narancsnak gyakorlatilag nincs húsa - színtiszta nyárízű folyadékot rejtenek az izzó narancsszín gömbök. De ettem már nagyon finomat, és azt hiszem, az angol lekvár volt. Anyukám próbálkozott egyszer vele, de a végeredmény egy nagyon jó narancsszirup lett, amiben guszta kis szálacskákként úszkáltak a vékonyra vágott héjak. Így tehát azt sejtettem már, hogy ennek a finom gyümölcsnek minden része felhasználandó - így a fehér része is. Ráadásul azt is tudom, hogy a pektin (zselésítő anyag) mindig a héjban található, bármilyen keveset is tartalmazzon az adott gyümölcs.
Mindenképpen olyan receptet kerestem, aminél 24 óráig vízben kell áztatni a gyümölcsöt. Mert tapasztaltam már citrom esetében, hogy ez a módszer jelentősen csökkenti a héj alatt található fehér rész keserűségét, ráadásul a hosszú áztatásnak köszönhetően az illóolajok és a gyümölcs ízanyagai jobban kioldódnak. Azon viszont meglepődtem, milyen nagy mennyiségű cukrot írt mindegyik recept. Pedig én sem szoktam kevés cukorral eltenni a lekvárjaimat...

Azt már tőlem megszokhattátok, hogy csak hagyományos lekvárt teszek el, vagyis sokáig főzötteket, nagy cukortartalmúakat. Mert 1.: valóban korlátlan ideig elállnak és sokkal kevéssé romlékonyak, 2.: sokkal intenzívebb ízűek, mint a dzsemfixes társaik, 3.: épp ezért sokkal kisebb adag is sokkal erőteljesebb ízélményt produkál, ezért takarékosabb is. Látszólag kevesebb lesz a hagyományos lekvárból, mint a gyorsított változatosból ugyanannyi gyümölcsből, de csak látszólag, mert sokkal töményebb és a mennyiséget a cukor amúgy is visszapótolja. Ja és 4.: a dzsemfix nagyon drága, tehát amit megspórol a kedves háziasszonka a cukron, azt visszakölti dzsemfixre. Szóval én maradok a hagyományos lekvároknál. Ó, igen, 5.: a hagyományos lekvár sütésálló, nem folyik lévé ha egy kis hő éri.
Viszont ebbe a narancslekvárba tettem egy kevés agar-agart, mert hiába főztem először 2 órán át, aztán a cukorral még jó félórát, nem bíztam benne, hogy valóban lekvár sűrűségű lesz, mire kihűl. Így egy kevés zselésítő mégis került bele. És jól is gondoltam, mert így lett tökéletes. A receptet itt találtam. A mértékegységeket átváltogattam: 1 csésze = 240 ml, 1 font = 45 dkg




Hozzávalók:

1,5 kg narancs,
1,9 liter víz,
2,7 kg cukor,
1 csipet só,
1,5 darab citrom leve,
5 csapott teáskanál agar-agar.


A narancsokat természetesen azért alaposan megmostam, majd héjastul felkarikáztam és kockáztam. Felöntöttem vízzel és 24 óráig állni hagytam. Aztán főztem forrástól számítva 2 órán át kis lángon, fedőt félig tettem rá, nehogy az összes vizet elfője. Ekkor botmixerrel kicsit pépesítettem, de nem nagyon, hogy kissé rusztikus maradjon, látszódjanak benne a narancshéjdarabkák is. Ezután ízesítettem citromlével, csipet sóval és cukroztam. Még jó fél-háromnegyed óráig főztem közepes lángon, majd a kevés vízben oldott agar-agart is hozzákevertem. Pár percig még főztem, hogy az agar-agar teljesen feloldódjon. Csírátlanított üvegekbe töltöttem, folpackot tettem a tetejükre, rá egy csipenyi szalicilt, erre a tetőt és fél percre fejre is állítottam az üvegeket. Aztán szárazdunsztban hagytam őket kihűlni. Nem kis mennyiség, körülbelül 3,5-4 liternyi lekvár lett belőle.

Eszméletlen finom. A keserűségét szinte teljesen elvesztette, épp csak leheletnyit érződik a lekvárban, épp annyira, amennyire kell, és a sok cukor ellenére sem émelyítően édes. Tökéletes. Ma sütök hozzá foszlós kalácsot. Vajjal, kaláccsal valami mesés lesz. Van ígéretem citromra is - abból is lekvárt tervezek, ugyan ezzel a módszerrel.
Csodálatos, üvegben eltett mediterrán nyár... :)

p.s.: egyetlen dologtól lehet keserű: ha benne hagyjátok a magokat. Az tényleg megkeseríti, de a héj nem.

Csicsókás, tejfölös krumplileves

.

Az utolsó maradványa valami isteninek: az ember becsületes igyekezete.

(Carl Gustav Jung)

Egyszerű kis leves, de a csicsóka "megbolondítja". :) Káposztás tésztához készítettem - mer' ahhoz azért nehéz levest találni: ami nem túl nehéz, meg nem túl könnyű, szóval nem egyszerű. :) 

Hozzávalók 4 főre:

15 dkg füstölt nyers szalonna (kolozsvári, hasaalja, mindegy),

15 dkg csicsóka (tisztítva),

30 dkg burgonya (tisztítva),

1 közepes fej vöröshagyma (7-10 dkg tisztítva),

1 gerezd fokhagyma,

1 csokor petrezselyemzöld,

1/2 leveskocka,

1-2 evőkanál olaj vagy ennyinek megfelelő zsír,

só,

frissen őrölt bors,

frissen reszelt szerecsendió,

1 csapott teáskanál liszt,

1 dl tejföl,

1 csipet cukor.

A szalonnát csíkokra vágtam és az olajon kisütöttem jó pörcösre. Aztán kivettem a zsiradékból és a kis kockákra vágott vörös- és fokhagymát üvegesre dinszteltem. Majd beletettem a kisebb kockákra vágott, megtisztított csicsókát és krumplit is, és fölengedtem vízzel. Visszatettem a levesbe a szalonnapörcöket is, Fűszereztem sóval, borssal, szerecsendióval, petrezselyemzölddel, csipet cukorral, fél zöldségleveskockával. Hagytam puhulásig főni, aztán a lisztből, tejfölből készült habarással besűrítettem. Hagytam forrni még 5 percig és készen is volt.

Finom. :)

Vegák készítsék természetesen szalonna nélkül, úgy is ízletes, finom.

Egy tányér leves ára kb. 100 forint - olcsó. Elkészítési idő főzéssel együtt 45 perc, és kezdő konyhatündéreknek is bátran ajánlom.

Pászka

.

Egyszer egy anya jött kisfiával a rabbihoz. A rabbi megkérdezte a kisgyermeket:

  -   Adok neked egy aranyat, ha megmondod, hol lakik az Isten.

A kicsi azt felelte:

  -   Én meg két aranyat adok, ha meg tudod mondani, hogy hol nem lakik.

 

Nagyon szeretem a kovásztalan kenyereket. Minden nemzet élesztő nélküli, egyszerű kis lepémykenyere kovásztalan kenyér, a pászka a zsidóság kovásztalan kenyere. Sokszor veszek (vettem) a boltban, imádom elropogtatni. Minden fogyókúra nélkülözhetetlen kelléke is nálam. Sosem eszem kekszeket - nem is nagyon találtok itt a blogon - , se aprósütiket. Ellenben pászka mindig szokott itthon lenni. Ma hirtelen felindulásból követtem el ezeket, mert épp elfogyott. És ezután itthon sütöm, mert töredékébe kerül a boltinak és ugyanolyan finom.

Hozzávalók 16 negyedkörhöz:

8 dkg fehér liszt,

7 dkg teljes kiőrlésű liszt,

1 csipet só,

1/2 csapott mokkáskanál sütőpor (el is hagyható, de így megszáradva nem lesz fogtörő-kemény),

1 dl szobahőmérsékletű víz.

A hozzávalókból rugalmas tésztát gyúrunk, négybe vágjuk majd gombócoljuk. Három gombócot letakarunk hogy ne száradjon, egyet lisztezett deszkán nagyon-nagyon vékonyra kinyújtunk. Derelyevágóval négybe vágjuk, majd csíkozzuk a darabokat. Forró serpenyőben zsiradék nélkül megsütjük. Én a végén le szoktam kapni a serpenyőt a tűzről, és húsfogó csipesszel megfogva a a kenyérkéket, nyílt lángra is rá szoktam dobni pár másodpercre. A maradék három gombócot ugyanígy készítjük.

A pászkát fogyaszthatjuk frissen is, de megszáradva épp olyan, mint a bolti. A kiszáradt pászkákat meg is törhetjük mozsárban durva morzsára (vagy robotgépben) és így készülhet belőle maceszgombóc is.

Kiválóan használható Cézár-szerű salátákra is, ha pár centis darabokra tördeljük.

A csíkozás el is maradhat, de azt akartam hogy más legyen mint a többi laposkenyér, és kissé hasonlítson a boltihoz. :)

A fakanál mint harci eszköz

.

Soha nem gondoltam, hogy egy egyszerű, mezei gasztronapló részese lehet a világ megmentésének... Hogy harci szimbólumként a fakanalat fogjuk majd magasra emelni. Pedig lassan ide jutunk.
Nem rémisztgetni akarok, csak a nyitott szem fontos. Mert oda is eljutunk lassan, hogy globális polgári engedetlenségi mozgalmakat indíthatunk a sok esztelenség, törvényes törvénytelenség ellen. Ajánlom az oldalt, valóban objektív és tájékozott-tájékoztató. A Zöld Fazékban is megtalálod.  

GreenR, a zöld objektív

Fütyül a teáskanna, lassan ébrednünk kell. Világ fakanalai, egyesüljetek!

 (kép innen: képguru)

"Döbbenten vettem tudomásul, hogy Amerika után most már itt Új-Zélandon is új élelmiszerbiztonsági törvényt léptetnek életbe, amelynek értelmében az élelmiszertermelés többé nem emberi jog, hanem kiváltság.

Az új törvénytervezet két szempontból is különösen aggasztó. Először is hatásának terjedelmében, másodsorban pedig azért, mert szinte teljesen észrevétlenül ment végbe a törvényalkotási folyamat. A média szinte egyáltalán nem foglalkozott az üggyel, ami pedig alapjaiban változtatja meg az ország élelmiszerbiztonságát."  ......  

itt folytatódik a cikk 

.

Zöldfűszeres, húsos rakott palacsinta

.

Fontos, hogy legyen valamilyen titkunk, és sejtsük, hogy van nem tudható dolog is. Ez némi személytelenséggel, egyfajta numinózummal tölti be az életet. Aki sohasem tapasztalta, fontos dolgot mulasztott el. 
Kell az embernek éreznie, hogy egy bizonyos tekintetben titokzatos világban él, amelyikben megeshetnek és megtapasztalhatók soha meg nem magyarázható dolgok is, nemcsak olyanok, amelyek a várakozásnak megfelelően történnek. 

Beletartozik ebbe a világba a váratlan és a hallatlan. Csakis így teljes az élet.

(Carl Gustav Jung)

A maradékhasznosítás jegyében készült a tegnapi ebéd. Még karácsonykor készítettem zöldfűszeres fűszervajat, és azóta a hűtőben árválkodott. Gondoltam itt az ideje elhasználni. És volt egy kevés darált húsom is.

Nagy kedvenc nálunk a krumplipürével töltött rakott palacsinta. A hortobágyit is szeretjük, de mivel sosincs pörköltmaradék itthon (vagy csak szökőévente egyszer), ezért azt nemigen készítek. Szóval mivel régen volt terítéken bármelyik is, ezért a töltött palacsinta mellett döntöttem. A mennyiségeket főételként való étkezéshez adom meg. Ha előételnek készítjük, személyenként 2 palacsinta bőven elég.

Hozzávalók 4 főre (20 db palacsintához):

a palacsintához:

30 dkg liszt,

1 csapott mokkáskanál só,

2 nagy tojás,

4 dl tej.

A töltelékhez:

60 dkg darált hús,

1 nagyon nagy fej vöröshagyma,

1 gerezd fokhagyma,

5-7 dkg fűszervaj: vaj, aprított petrezselyemzöld, kapor és snidling,

plusz egy kevés friss rozmaring,

1 evőkanál olaj,

só,

frissen őrölt bors,

1 teáskanál sűrített paradicsom,

és ízfokozónak egy csipet cukor.

A besamelhez:

5 dkg fűszervaj,

5 dkg liszt,

kb. 6-7 dl tej,

só,

kevés citromlé,

1 citrom reszelt héja.

A tetejére:

10 dkg reszelt sajt és citromszeletek.

A palacsintát kicsit sűrűbbre hagytam, mint szoktam - mert én azt a leheletvékony strandos palacsintát szoktam sütni. De ehhez az ételhez az nem jó, mert szétázik a tölteléktől és a mártástól, ezért azt a falusias, vastag gumiszerű palacsintát kell sütni. Igyekeztem és nagy odafigyeléssel sikerült is cipőtalpakat gyártanom. :)

Tehát legelőször is süssük ki a palacsintákat. A tésztát is kissé sűrűbbre hagytam és a palacsintasütőbe is vastagabban terítettem szét, mint szoktam. Így lett jó.

Aztán elkészítettem a tölteléket. Az apróra kockázott hagymát kevés sóval a fűszervajon és olajon megdinszteltem, aztán rátettem a húst és megsütöttem a plusz fűszerekkel együtt. Egyszer tettem rá kevés vizet is, és addig sütöttem, míg azt elfőtte. A fűszervaj mellé kevés friss rozmaringot is adtam az ételhez, mert még mindig szép az ablakomban. De bánjunk vele csínján, ne olyan Jamie Oliveresen adagoljuk, csak nagyon keveset tegyünk az ételbe. Jesszusom, néha elgondolkodom vajon milyen íz-érzékelése lehet ennek a pasasnak, mert minden, de minden kajába tonnaszám teszi a rozmaringot. Pedig ha eltúlozzuk, iszonyatos íze tud lenni, annyira hogy ehetetlenné válik az étel. Meg nem kóstolnám a főztjét, annyi biztos... :) Szóval csak pár levélkét vágjunk bele, annyi bőven bőven elég.

Mikor a ragu elkészült, megcsináltam a besamelt is. A besamel készítésének a felénél, mikor még olyan jó sűrű volt a mártás, 3 evőkanálnyit kivettem belőle és a raguhoz kevertem, hogy jó szaftos és kenhető legyen. A mártás kellemesen savanykás legyen - nem túlzottan, de érződjön a citromosság és csak a végén ízesítsük, mikor már készen van. A végeredmény egy tejföl sűrűségű mártás legyen.

Végül megtöltöttem a palacsintákat (nem kell vastagon kenni a raguval) és egy kiolajozott tűzálló tálba tettem őket. A besamellel meglocsoltam, reszelt sajttal megszórtam és citromszeletekkel díszítettem. Előmelegített, 200 fokos sütőben a sajt pirulásáig sütöttem.

Ezt az ételt készíthetjük palacsinta helyett canelloniból is (az a vastag nagy hengertészta), vagy tölthetjük óriás kagylótésztába is, de lasagneként is elkészíthető.

Megfizethető. Egy adag ára kb. 370 forint főételként.

Elkészítési idő: sütéssel együtt körülbelül 1,5 óra.

Nehézségi fok: gyakorlott konyhatündéreknek.

Camembert sütve

.

Vagyonnyilatkozat

  mindenemet szóvá tettem

                                                                           (Fodor Ákos)

Nem nagy újdonság, csak egy vacsoraötlet. Én is többször készítettem már, de mindig este, így ezért nem került még fel a blogra. Sült camembert. Laktató, finom, egyszerű. Bármivel fűszerezhető, kinek mi szimpatikus. Vágjuk át csillag alakban a sajt kérgét a tetején aztán kissé sózzuk, fűszerezzük bármilyen zöldfűszerrel, kevés bort, pezsgőt is önthetünk alá, locsoljuk meg olívaolajjal, dughatunk a résekbe fokhagymacikkeket, lilahagymát, pórét, csilikarikákat vagy pelyhet, tehetünk rá gyümölcsöt, kevés méz is mehet rá - aztán jó forró sütőben 15-20 percig sütjük, míg a sajt felpúposodik és belül folyóssá válik. (Nem fog kifolyni, csak felpúposodik.) Aztán csíkokra vágott, serpenyőben megpirított kenyércsíkokkal kitunkoljuk. Az ételhez használt borral, pezsgővel pedig leöblítjük. :)
Készíthetjük egyszerűbben is: csak megsütjük és adunk mellé lilahagyma-lekvárt vagy pl. kiwicsatnit (ugyanígy készíthető csak kiwiből) vagy málna-, kökény-, szeder- vagy áfonyalekvárt. A variációk száma végtelen.

A camambert sajtot ki is szokták rántani és áfonyaszósszal adni. Mondanék egy különlegesebbet, de ugyanebben a kategóriában. Panírozd be a sajtszeleteket, de a végén ne zsemlemorzsába, hanem durvára tört natúr kukoricapehelybe. (Gyorsan kell sütni, különben a sajt kifolyik..) Így egy nagyon finom állag-kontraszt jön létre: a sajt megolvadt lágysága és a panír extrém ropogóssága között. Készíts mellé krumplipürét, de úgy, hogy harmada csicsóka legyen. Nagyon különleges lesz és nagyon illik a kukoricás camemberthez. Málnaszószt vagy ribizliszószt adj mellé. Isteni kombináció. Tesztelt. :)

Házi crème fraiche

.

Tegnap éjjel nem tudtam aludni. Szemben van egy bár/diszkó/népbutítóésnyomorbadöntögető, és az idióta cigarettatörvény miatt aminek semmi de semmi értelme és megint adtak egy pofont a sz@rnak csak hogy finom legyek és nőies folyamatosan vagy 30 ember üvöltözött, dajdajozott és a kocsikból teljes hangerőn nyomatta a zenének legcsekélyebben sem nevezhető tuctuc-ricsajt az utcán, a város közepén. Megszoktam a nagy forgalmat, de ez azon messze túltett. Megjegyzem a diszkó fölött lévő szálloda vendégei sem tudtak aludni még hajnali fél háromkor sem, mert égtek a villanyok és szerencsétlen vendégek nézegettek lefele, hogy mi ez az iszonyatos csimbum és üvöltözés.... Annyira zavaró volt, hogy be kellet kapcsolnom a tévét, muszáj volt elnyomni a folyamatos kiabálást. Az egyik műsorban a paprikán láttam ennek a házi krémfressnek hogy magyarítsak a receptjét. Kép most nincs - amúgy is csak egy köcsögben látnátok egy szép nagy fehérséget. Szóval.

A fél liter tejszínt felmelegítjük kézlangyosra, negyven foknál nem melegebbre. Aztán hozzákeverünk 3 evőkanál írót/kultúrát. (Ha nincs kultúra, jó a joghurt is.) Lefedjük és elől hagyjuk, hogy lassan hűljön ki. Hat-nyolc óra elteltével hűtőbe tesszük. Kereken egy nap múlva készen van a krémfress. Minden jó valamire. Még a nemalvás is. :)

Mihez használhatjuk? Például gyümölcsös desszertekhez öntetként. A tejszínnél savanykásabb, sűrűbb, krémes. Pohárdesszertekhez. És persze sós ételekhez is, amikhez tejfölt vagy tejszínt használnánk.

És azért is visszautcazenélek nekik! Irgummegburgum mindjárt kettőtisss!. :)

És még mindig imádom Bob Marleyt. Van ami nem változik...

Tortillaleves

.

A vidámságnak megvan az ereje ahhoz, hogy a félelem, a sértettség, a harag, a frusztráltság, a csalódottság, a depresszió, a bűntudat és a meg nem felelés érzéseit kiűzze az életedből. Azon a napon éred el a vidámságot, amikor rájössz, hogy mindegy, mi történik körülötted, akkor sem lesz jobb semmi, ha nem vagy jókedvű.

(Anthony Robbins)

Az újévi szerencsehozó leves. Kissé megkésve. Főzhettem volna lencsével is, de most éppen babot tettem bele betétnek. Már régen kinéztem ezen az oldalon magamnak. Nagyon finom, kellemesen üde, könnyű kis leves. Bár ilyenkor télen is készíthető dobozos paradicsomból, így a kóstolása után azt mondanám, a nyár-ősz az igazi évszaka ennek az ételnek. Mert valóban nagyon üdítő, frissítő. A paradicsomleves mexikói változata. Sokféle belevalóval készíthető, az adott oldalon ajánlanak hozzá sült húscsíkokat, friss avokádót, tehetünk bele főtt babot, vagy főtt lencsét vagy csicseriborsót vagy felesborsót vagy kukoricát is akár. Nagyon finom, megtartom. Attól, hogy a paradicsom nem az általunk megszokott módon kerül a levesbe, teljesen más íze lesz, mint a mi paradicsomos ételeinknek. Kezdődni pedig hasonlóan kezdődik, mint a mi lebbencslevesünk.
Ez a leves azért is jó, mert az alap vega, húsevők pedig tehetnek bele dúsításnak húst. Nem kell külön főzni, mindkét tábor egy kondérból jól lakik. :)


Hozzávalók 4 főre:

2 nagyobb vagy 3 kisebb tortilla (én kettőt tettem a levesbe, az én lepénykéim olyan 20 centi átmérőjűek),
3 evőkanál olívaolaj,
4 nagy gerezd fokhagyma,
1 teáskanál római kömény (én magyar köménymagot tettem bele),
1 teáskanál koriandermag,
1 csokor korianderlevél vagy petrezselyemlevél,
1 csapott evőkanál őrölt csili vagy csilipehely vagy csípős pirospaprika,
só,
zöldségalaplé vagy 1-2 zöldségleves kocka,
1 doboz hámozott paradicsom,
1 nagy fej vöröshagyma.
Plussz a betétek: lehet sült húscsík, nyers avokádó, tortilla chips, főtt bab, főtt lencse, főtt csicseri, főtt sárgaborsó, főtt kukorica.


Ez a leves is a kenyérlevesek kategóriájába tartozik. Vagyis akkor érdemes készíteni, ha van maradék tortillánk, ami már kissé szikkadtabb, keményebb, ami nem fogyott el frissen. Én most frissből készítettem, mert amúgy is kellett kenyeret sütnöm - így tortilla chipset is tudtam készíteni betétnek. Ha süttök tripla adagot süssetek... mert annyira jó, hogy elfogy, mire a leves elkészül... :)
Tortilla chips: a nyers kinyújtott tortillákat csíkokra vagy háromszögekre vágjuk és bő, forró olajban ropogósra sütjük. Én most jó kukoricásra készítettem a tortillákat, vagyis kétharmad rész kukoricalisztből és egyharmad rész búzalisztből és kevés sütőport is tettem bele, hogy ropogósabb legyen.

A hagyományosan, serpenyőben megsütött tortillákat kis kockákra vágjuk és az olajon megpirítjuk, a kis kockákra vágott fokhagymával együtt. Kis lángon süssük, nehogy a fokhagyma megégjen. Mikor már szép pirosas, fűszerezzük a mozsárban rusztikusra tört köménymaggal és koriandermaggal, az apróra vágott szilantróval vagy petrezselyemmel és a csiliporral is. Kissé átkeverjük, sütjük, majd felöntjük alaplével vagy vízzel és leveskockát teszünk bele. Közben a paradicsomot a nagy fej vöröshagymával robotgépben pépesítjük és hozzáöntjük a forrásban lévő leveshez. Körülbelül 25-30 percig főzzük. Ha nagyon svanykás lenne, kevés cukorral egyenlíthetjük az ízeket. Mikor készen van, tetszés szerint dúsíthatjuk a fent megadott levesbetétekkel.
Figyelem. A levesbetétnek hüvelyeseket külön főzzük sós vízben, vagy használjunk konzervet. A paradicsom savassága miatt a levesben sosem főnének puhára.

Diós-konyakos sajtkrémleves

.

A sas nem volt mindig sas. A sas, mielőtt sas lett volna, Yukatengi volt, a Beszélő. 

A Yukatengi folyton csak beszélt. Folyton járt a szája. Csak magát hallotta. Sem a folyót, sem a szelet, sem a farkast. 

A holló azt mondta neki, hogy éhes a farkas. Ha nem beszélnél, meghallanád. Ahogy a szelet is. 

És ha meghallod a szelet, repülni fogsz. 

Yukatengi így befogta a száját, és átváltozott sassá. 

A sas szárnyal. És röptében benne van minden mondanivalója.

(Miért éppen Alaszka?)

Akkor az ünnepi háromévfordulós recept ez a konyakos-diós sajtkrémleves lesz, Erinaceának ajánlva. Valami érdekesebbet szerettem volna a sima besamelalapú, szerecsendiós változatnál (gondolom azt ismerted is), ezért kreáltam egy izgalmasabbat.
A leves képlékeny - már ami az elkészítési módot illeti. Több változatban is készülhet, a hozzávalóink meglététől függően.
Leírom ez hogyan készült, aztán a lehetséges módosításokat is.

Hozzávalók 4-6 főre:
1 közepes fej vöröshagyma (10-12 dkg),
2 nagyobb gerezd fokhagyma,
3 kicsit púposkás evőkanál liszt,
1 evőkanálnyi mustár,
1 evőkanál ghí (vagy sima vaj),
1 evőkanál dióolaj,
só,
iciripiciri fehérbors,
1 púposnagyobbacska késhegynyi őrölt fahéj,
1,3 liter csirkealaplé (vagy víz és 1 leveskocka),
5 dkg füstölt sajt,
25 dkg trappista vagy edami sajt,
2 félmarék dió,
1 evőkanál dióecet,
4 cl konyak,
1/2-1 dl tejszín..

A diót szárazon megpirítottam a lábosban, aztán félretettem egy kistányérra. Ghít és dióolajat öntöttem az edénybe, majd üvegesre pároltam rajta a vöröshagymát. Mikor már áttetsző volt, fölcsavartam a lángot és karamelles-barnára rápirítottam. Csak ekkor, a végén adtam hozzá a kis kockákra vágott fokhagymát is, és épp csak megfuttattam a zsiradékban. Hozzáöntöttem a konyakot és nagy lángon hagytam az egészet, a konyak elpárolgásáig. Lisztet tettem hozzá, amit 1-2 percig pirítottam, aztán felöntöttem alaplével apránként. Botmixerrel teljesen simára alakítottam. Fűszereztem fehérborssal és fahéjjal. Főztem 10 percig, majd hozzákevertem a reszelt sajtokat is. Így is főztem még 5 percig. A végén kevés dióecettel savanyítottam. Legvégül pedig 1/2 dl tejszínt öntöttem hozzá. Tálaláskor megszórtam az összeaprított dióval.

Készíthető úgy is, hogyha nincs dióolaj a készleten, hogy a diót az elején a vajban pirítjuk meg, majd félretesszük. Aztán összeaprítjuk kissé, és a botmixerrel a levesbe krémesítjük. Így garantált lesz a diós aroma. Ha nincs dióecetünk, akkor a levest a végén még egy kevés konyakkal lehet pikánssá tenni.
Ehhez a leveshez szerintem a brie típusú sajtok jobban illenének, de nekem most ez volt készleten. Így is tökéletes volt. Valamint parmezánnal sem lenne utolsó. Akkor viszont én liszttel pótolnám ki a leves sűrűségét és csak parmezánt tennék hozzá, úgy 15 dkg-ot. Ha nincs otthon konyak, akkor félbarna vagy barna sörrel is el tudnám képzelni ezt a finom és izgalmas levest. Sörből nyugodtan beleöntenék legalább 3 dl-nyit, alapléből pedig ennyivel kevesebbet tennék. Tejszín nélkül is tökéletes, bár lágyított az összhatáson és kihozta a diós aromát. Kevés ételben szeretem a tejszínt, de ebben a levesben kifejezetten jó volt.
Vegák zöldségalaplével készítsék.

Tisztított vaj (ghí, szemne)

Ez a világalkímia: az életből kiköpülni az üdvöt. Ez a világegyetem csillagainak, a bolygóknak, az atomoknak, a szeleknek, a tengereknek, a sugárzásoknak végső értelme. Mindez azért történik, hogy végül is vajas kenyeret ehessünk. 

(Hamvas Béla: Tabula Smaragdina)

Még egy kicsit maradok a zsiradékoknál. Ha a tökmagolaj az Őrség folyékony aranya, akkor a ghí, vagyis tisztított vaj pedig Indiáé. A ghível készült ételeknek semmihez sem fogható ízük van. Ha indiai ételt készülünk főzni, a ghí véleményem szerint elengedhetetlen alapanyag. Egészen más íze van, mint a sima vajnak. Most 30 dkg vajból készítettem, és 15 perc alatt készen is volt. Megéri rászánni ezt a csekélyke időt. A 30 dkg vajból 21 dkg ghí lett. Minél nagyobb mennyiségből készítjük, annál hosszabb a sütési idő is. Mivel nem minden nap főzök indiai ételt, nekem ez a mennyiség elég lesz egy jódarabig, legalább 5-6 ételhez lesz elegendő. A ghí akkor is használható, ha nem indiait főzünk, mert például a natúran sült hirtelensültek olyan ízt kapnak tőle, hogy az elmondhatatlan. Az ízetlen és száraz natúr pulyka- vagy csirkemell egészen átlényegül tőle.

A ghí szobahőmérsékleten is hónapokig eláll. Ezért is ezzel főznek-sütnek Indiában, mert  vaj így tartósítható. A sütés során a vajból eltávozik a víz, s ami visszamarad, egy teljesen vízmentes zsiradék. A sütés során a színe, illata, íze megváltozik. A színének olyannak kell lennie, mint a folyékony aranynak. Az illata a pörkölt mogyoróéra vagy dióéra emlékeztet, ízében is megjelenik ez a diós, mogyorós teltség. A ghí még nagyon magas hőmérsékleten sem ég meg, nem kezd füstölni. Kiváló alapanyag tehát akár főzéshez, akár sütéshez.

 

A ghít nagyon lassan kell sütni, nehogy megégjen. A tűzhely legkisebb lángjának legkisebb fokozatán. Eleinte hab keletkezik rajta, ezt célszerű leszedegetni. Sülés közben érdekes szortyogó hangot hallat, amit az edény aljáról felszálló vízbuborékok adnak ki. Akkor van készen, mikor ez a hang megszűnik, és a vaj színe és illata is megváltozik. Az alján marad egy kissé sötétre sült ragadós réteg, apró kis göröngyökből, ezek a vaj fehérjetartalmának kicsapódásai. Nem kell egyáltalán kevergetni éppen ezért, mert így a végeredmény egy szép tiszta, aranyszínű zsiradék lesz.

Az elkészült ghít apró lyukú szűrőn aztán átszűrjük egy edénybe (vagy ritkább szövésű vászonanyagon), amibe tárolni szándékozunk. Tartható hűtőszekrényben is, de én inkább a spájzot, vagy konyhapolcot javaslom. Kár lenne ha hűtőízt kapna ez a drága finomság.

Zala aranya: a tökmagolaj

.

Nem ismeri a történetet?

  A Halál, akár a fehér ember, nem volt boldog a saját földjén. Azt gondolta, nem elég nagy a birodalma. Nagyobbat akart. Egyik éjszaka, amikor a Nagy Szellem aludt, megtámadta a Földet. Sok-sok embert megölt, és feleségnek elrabolta a törzsfőnök legszebb leányát. A lány úgy tett, mintha jó asszony volna. De egy napon megetetett egy sütőtökmagot a Halállal. A sütőtök nőtt és nőtt a Halál belsejében, és végül a Halál szétrobbant. És millió sütőtökmag szóródott szét a Földön. Sok ember meghalt. De jó dolog is származott belőle: a sütőtök.

  Így volt a fehér emberrel is. Kivágta az erdőket, feltúrta a földet. Elhozta az influenzát. De magával hozta a villanyáramot, a penicillint és a Ben és Jerry jégkrémet.

(Miért éppen Alaszka?- Forgószél Marilyn indián meséje)

Ahogy az olaszoknak, görögöknek, spanyoloknak van folyékony aranyuk - az olívaolaj -, úgy nekünk is van. Méghozzá a tökmagolaj. Szerencsés vagyok hogy Zalában élek, mert nálunk itt a piacon minden ötödik árusnál kapni. Jó minőségűt, igazit. Ahogy lehet kapni igazi dióolajat és mákolajat is. A Hetésben (Zalában) Milejszegen van olajütő.

A tökmagolaj kuriózum, kincs, gyógyír és afrodiziákum, zamatos kivonata a Föld tápláló vérének. Sajnos, ez is kiveszőben lévő kismesterség, hagyomány. A szívem szakadna meg, ha eltűnne. Íze semmihez sem fogható: erőteljes, a pirításnak köszönhetően rendkívül aromás, finom. Amióta az eszemet tudom, és amióta salátázom, soha egyetlen tányérról sem hagytam le a tökmagolajat. Sokszor csak önmagában, kanálszámra eszem. Vagy fokhagymás pirítóssal tunkolom. Az olajoskáposzta saláta elképzelhetetlen nélküle. A hajában sült krumpli ízének fantasztikus hordozója. De kiváló húspácokban is, izgalmas ízharmóniákat teremt, mélységet ad és füstösséget a vele sült húsoknak. Levesek tetejére csepegtetve is kiváló.

 

Élettani hatása nagyon kedvező: a koleszterinszintet csökkenti, a szív és érrendszeri megbetegedések megelőzhetők vele, mert rendkívül sok többszörösen telítetlen zsírsavat, vlamint antioxidánsokat tartalmaz. Van benne E, B1, B2, B6, A, C, D vitamin. Nyomelemek közül tartalmaz foszfátot, nátriumot, kalciumot, magnéziumot, szelént, cinket, rezet és mangánt. A prosztata népi gyógyszere. Itt zalában a férfiak minden reggel egy teáskanálnyit fogyasztanak belőle.

Ha errefelé jártok, ki ne hagyjátok! Itt a milejszegi olajsajtoló honlapja, rendelni is lehet: Göcseji extra szűz olajok.

Török vöröslencseleves (ezogelin corbasi)

.
Az emberi nyomorúságból az, ami elkerülhető lenne, nem elsősorban a butaság, hanem a tudatlanság, a tudni nem akarás miatt létezik még ma is. Az önismeret hiánya az, ami a legpusztítóbb.

(Carl Sagan)

Az utóbbi két évben meglehetősen rákaptam a hüvelyesekre. Előtte nem nagyon főztem, ettem. Valamiért elfelejtődtek. Azt hiszem, az indiai konyha iránti rajongásom változtatott az áldatlan állapotokon. Indiában ugyanis nagyon népszerűek - főleg a vegetáriánusok körében - a dahl-ok, vagyis a gazdag, laktató egytálételek: csicseriborsóból, babfélékből, lencsefélékből, sárgaborsóból. Már régóta szemeztem a  vöröslencsével és ma úgy hozta az élet, hogy olyan boltban jártam, ahol egyszerűen felkínálta magát.

Ez az étel azonban török. Nem csak az indiai, de az arab konyha is a szívem csücske. A török konyhát is beleértve. Anno Áginál, aki főz csodálkoztam rá erre a nagyon laktató, sűrű, szinte főzelékszerűen gazdag levesre. Aztán utánanézegettem a neten és több helyen is megtaláltam.

A vöröslencse csodálatosan égőnarancs színű. Kicsi szemű (valós mérete kisebb mint a képen), villám gyorsan megfő. Áztatás nélkül is 20-30 perc alatt szétfő. Tehát ettől a lencsefajtától ne is várjuk, hogy egyben marad. Ahogy puhul, el is oldódik, színe kifakul. Íze nem különösebben jellegzetes - sőt, inkább azt mondanám: jellegtelen. Mintha a lencse és a sárgaborsó keveréke lenne, de jelentősen letompított ízvilággal. Akár az általunk ismert lencsét vagy sárgaborsót idézem vissza a számban, mindkettő sokkal-sokkal jellegzetesebb, erőteljesebben meghatározható zamatú. Ennek ellenére ez a leves nagyon finom.

Hozzávalók 2 főre:

15 dkg vöröslencse,

1 nagy fej vöröshagymának a fele (kb.6-8 dkg),

2 gerezd fokhagyma,

só,

frissen őrölt bors,

3 dkg vaj,

1 evőkanál olívaolaj,

5 dkg rizs,

5 dkg bulgur (búzatöret),

1 evőkanál szárított menta,

1 mokkáskanál pirospaprika,

1 evőkanál sűrített paradicsom,

1 és 1/2 liter víz vagy alaplé (vagy víz és 1 és 1/2 leveskocka).

A tetejére:

5-6 evőkanál olívaolaj,

1 mokkáskanál pirospaprika

és aki szereti 1/2 mokkáskanál

erős pirospaprika,

plussz: citromgerezdek.

A vaj és olívaolaj keverékén megdinszteltem kevés sóval az apró kockákra vágott vöröshagymát és fokhagymát. Mikor üvegessé vált, hozzátettem a vöröslencsét, a sűrített paradicsomot és a rizst is, majd felöntöttem másfél liter vízzel. Zöldség-alaplével az igazi, ha nincs tehetünk bele másfél leveskockát, de anélkül is jó.

Fűszerezzük borssal és pirospaprikával. Mikor a lencse szétfőtt a levesben, hozzátesszük a bulgurt is és a szárított mentát. Sok kell bele, úgy az igazi. Tényleg nagyon illik ehhez az ételhez. Még tíz percig főzzük, és készen is van. Ha túl sűrű lenne, vízzel higítható.

Egy pici lábosban kissé felmelegítjük az olajat (én fokhagymás olívaolajat használtam), félrehűzzuk a tűzről és belekeverjük a pirospaprikát. Én erőset is tettem bele és nagyon illett a leveshez. Tálaláskor ezzel a szép színű olajjal megcsorgatva díszítjük, citromgerezddel kínáljuk. Nagyon finom hozzá a citrom savanyúsága, ezzel válik kerekké a leves ízvilága.

Ez pedig talán egy még autentikusabb, és jóval egyszerűbb recept.

Pisztráng: a halak legfinomabbika

 .

Egyszer a baszrai Hasszán a folyóparton megpillantotta a szépséges Rabi'a al Adawiyát. Ekkor Hasszán az imaszőnyegét ráterítette a folyóra, rálépett, és így szólt: - Rabi'a, gyere, imádkozzunk együtt!
De ő azt válaszolta:
- Hasszán, miért viselkedsz úgy, mint a bazári kereskedők, netán gyenge vagy?
Azzal a nő feldobta imaszőnyegét a levegőbe, felrepült rá, és azt mondta:
- Gyere ide fel, Hasszán, hogy az emberek lássanak bennünket!
De ezt már Hasszán nem tudta megtenni. Rabi'a, hogy megvigasztalja a férfit, így szólt:
- Látod, Hasszán, egy hal meg tudja tenni, amit te tettél, és egy légy is meg tudja tenni, amit én tettem. Az igazi feladat túl van ezeken, és nekünk azzal kell foglalatoskodnunk.

(Anthony de Mello: A csend szava - Egy perc bölcsesség)

Nos. Mostanában kissé (nagyon) szétszórt vagyok... Ma pisztrángot ebédeltünk és olyan gyorsan elfogyott, hogy mikor már csak a csupasz csontváz volt előttem az asztalon, akkor jöttem rá: nem fotóztam le...
Azt hiszem most ettem először ezt a csodálatosan finom halat életemben. Eddig a két legnagyobb kedvencem a vörös tonhal és a lazac volt. Volt. Mert a pisztráng került az első helyre. Fantasztikus íze van... És a pisztráng egész Európában őshonos.
"Pisztráng: (Salmo trutta fario L.), a nyílt hólyagú halak rendjének lazacfélék családjába tartozó halfaj. Teste rövid, oldalt összenyomott, orra rövid, elmetszett. Háta olajzöld; oldalai sárgás zöldek, fekete és narancspiros, néha kékes színnel szegett foltokkal. Hasa fehér. Hátúszója legtöbbször olajzöld; páros úszói és alfelúszója borsárgák, gyakran feketével festettek. Színe különben igen változatos. Európában mindenütt otthonos, hegyi és havasi folyóvizeinknek és hideg tavainknak legbecsesebb hala. Nem vándorol és októbertől januárig ívik. Igen ügyesen és gyorsan úszik. Rovarokkal táplálkozik, de megeszi a csigákat, férgeket és kisebb halakat is. Húsa igen ízletes, finom."          (Wikipédia)

(Kép: Nosalty)

Ezt alátámaszthatom. Tényleg csodálatos. Mikor nagyon friss, szép lazacos-rózsaszínes a húsa és a kopoltyúja. Minél inkább veszít frissességéből, húsa és kopoltyúja annál világosabbá válik. Testét millió kis pici pikkely borítja, de nem kell letisztítani róla, mert sütéskor teljesen rásül és észrevehetetlenné válik.
Igen egyszerűen készítettem el, mert érezni akartam az eredeti ízét.

Hozzávalók:
személyenként egy 20-25 dkg-os pisztráng,
só,
citrom,
vaj,
olívaolaj.

A pisztrángot süthetjük a fejével együtt is, vagy anélkül is. Én kénytelen voltam levágni róla mert csak így fért el a serpenyőmben, és sajnos a farokuszonyát sem tudtam finom ropogósra megsütni, mert az is már kilógott az edényből. Tehát én levágtam a fejét és körülbelül 7-8 miliméter távolságokra beirdaltam mindkét oldalon a húsát. Aztán megmostam alaposan. Sóztam (jól belesimogattam a  sót a beirdalt nyílásokba is) és már tettem is a felforrósított serpenyőbe vaj és olívaolaj keverékére sülni. Közepes lángon sütöttem, egy-egy oldalát olyan 4-5 percig, hogy finom ropogósra süljön meg a bőre. Tálaláskor a tányéron meglocsoltuk citrom levével. Fantasztikus finom. És megfizethető.

Törökméz és... törökméz

.

Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt.
 
A törökmézes ember ugyanis szemérmetlenül felemelte az árakat. A törökméz
ára tudvalevőleg az egész világon egy krajcár. Ezt úgy kell érteni, hogy 
a törökmézes ember megfogja a kis bárdot, s amennyit a nagy darab fehér,
mogyoróval spékelt masszából egy ütésre le tud belőle hasítani, az egy
krajcárba kerül. Valamint hogy a kapu alatt minden egy krajcárba kerül, 
ez lévén az egység. Egy krajcár a fapálcikára nyársalt három szilva, három
fél füge, három prünella, három fél dió, mindmegannyi folyós cukorba
mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor, és ugyancsak egy krajcár 
az árpacukor. Sőt egy krajcár az úgynevezett diákabrak is, mely apró
staniclikba van osztva, s mely a legízletesebb keverékek egyike. Van ebben
mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka, mandula, utcai szemét,
szentjánoskenyér-törmelék és légy. Egy krajcárért a diákabrak felöleli 
a gyáripar, a növény- és állatvilág igen sok termékét.
Csele alkudott, ami azt jelenti, hogy a törökmézes ember fölemelte az
árakat. A kereskedelem törvényeinek ismerői jól tudják, hogy az árak
akkor is emelkednek, ha az üzletcsinálás veszéllyel jár. Így például
drágák azok az ázsiai teák, amelyeket rablók lakta vidékeken cipelnek
végig a karavánok. Ezt a veszedelmet nekünk, nyugat-európai embereknek
kell megfizetnünk. És a törökmézesben határozottan volt üzleti
szellem, mert szegényt el akarták tiltani az iskola közeléből. Tudta
jól szegény feje, hogy ha el akarják tiltani, hát el is tiltják, s
minden cukorkészlete ellenére nem tud oly édesen mosolyogni az előtte
elhaladó tanárokra, hogy azok benne az ifjúság ellenségét ne lássák.
- "A gyerekek minden pénzüket annál az olasznál költik el" -
mondogatták. És az olasz érezte, hogy üzletének nem lesz hosszú élete
a gimnázium mellett. Tehát fölemelte az árakat. Ha már mennie kell
innen, legalább nyerjen rajta valamit. És meg is mondta Cselének:
- Azelőtt volt minden egy krajcár. Ezután most minden két krajcár.
És amíg nagy nehezen kinyögte ezeket a magyar szavakat, vadul
hadonászott a levegőben a kis bárddal. Geréb odasúgott Cselének:
- Vágd a kalapodat a cukor közé!
Csele el volt ragadtatva ettől az eszmétől. Tyű, micsoda gyönyörűség
lett volna ez! Hogy repültek volna jobbra-balra a cukrok! És hogy
mulattak volna a fiúk!
Geréb, mint az ördög, suttogta fülébe a csábítás igéit:
- Vágd oda a kalapodat! Ez uzsorás.
Csele levette a kalapját.
- Ezt a szép kalapot? - mondta.
El volt tévesztve a dolog. Geréb rossz helyen tette a szép ajánlatot.
Hiszen Csele gigerli volt, és csak lapokat hozott a könyvekből.
- Sajnálod? - kérdezte tőle.
- Sajnálom - mondta Csele. - De azért ne hidd, hogy gyáva vagyok. 
Én nem vagyok gyáva, csak a kalapot sajnálom. Én ezt be is bizonyíthatom,
mert ha akarod, én a te kalapodat nagyon szívesen odavágom!
Ilyet nem lehet Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt. 
Fel is fortyant. Ezt mondta:
- Ha már az én kalapomról van szó, hát odavágom én magam. 
Ez egy uzsorás. Ha félsz, menj el.
És azzal a mozdulattal, ami nála a harciasságot jelentette, le is
vette a kalapját, hogy szétüssön vele az x-lábú asztalon, mely teli
volt rakva cukorral.
De valaki megfogta hátul a kezét. Egy majdnem férfiasan komoly hang
ezt kérdezte tőle:
- Mit csinálsz?
Geréb hátranézett. Boka állt mögötte.
- Mit csinálsz? - kérdezte tőle ismét.
És komolyan, szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán,
mikor az állatszelídítő a szemébe néz. Meghunyászkodott. A fejére
tette a kalapot, és vonogatta a vállát.
Boka csöndesen mondta:
- Ne bántsd ezt az embert. Én szeretem, ha valaki bátor, de ennek
semmi értelme nincs. Gyere!
És feléje nyújtotta a kezét. A keze csupa tinta volt. A tintatartó
kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet, és Boka mit sem
sejtve húzta ki a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek. Boka a
falhoz kente a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal
tintás lett, de Boka keze viszont nem tisztult meg. A tintaügy
azonban ezzel be volt fejezve. Boka karon fogta Gerébet, és elindultak
a hosszú utcán. Mögöttük maradt a csinos kis Csele. Még hallották,
amint fojtott hangon, a levert forradalmár bús lemondásával szólt az
olasznak:
- Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért
törökmézet.
És belenyúlt finom kis zöld erszényébe. Az olasz pedig mosolygott, és
azon törhette a fejét, hogy mi volna, ha holnaptól kezdve minden -
három krajcár volna. De ez csak álom volt. Ez olyasvalami volt, mint
amikor valaki azt álmodja, hogy minden forint egy százast ér. Nagyot
sújtott a késsel a törökmézre, s a lepattant szilánkot egy kis papírba
tette.
Csele keserűen nézett rá.
- Hiszen ez kevesebb, mint azelőtt!
Az olaszt most már szemtelenné tette az üzleti siker. Vigyorogva
szólt:
- Hát most drágább, hát most kevesebb.
És már egy új vevő felé fordult, aki ezen az eseten okulva, a kezében
tartotta a két krajcárt. És vagdosta a fehér cukormasszát a kis
bárddal olyasvalami furcsa mozdulatokkal, mintha valami mesebeli
középkori, óriási hóhér lett volna, aki apró, mogyorófejű emberkéknek
csapkodja le a fejüket egy kis arasznyi bárddal. Szinte vérengzett a
törökmézben.
- Pfuj - mondta Csele az új vevőnek -, ne vegyen ennél! 
Ez uzsorás.
És egyszerre csapta be a szájába az egész törökmézet, amelyre a fele
papír ráragadt, letéphetetlenül, de nem lenyalhatatlanul.

                                                                                                         (Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk)

A molekuláris gasztronómia legelső terméke - bár keletkezésének pontos időpontját nem sikerült megtalálnom. Legalábbis a törökméz egyes verziója. Az a narancsszínű, amiket ma vásárokban szoktak árulni. Heston Blumenthal oda lenne érte szerintem... Nekem legalábbis ő jutott eszembe, mikor a mézes cukorszirupba beletettem a szódabikarbónát és az vadul elkezdett habzani, buborékolni és térfogatának 10-szeresére nőni egy szempillantás alatt. Ne kövessétek el azt a hibát, hogy tányérra próbáljátok tenni. Inkább jól beolajozott, szilikonos sütőpapírt javasolnék, mert azt le lehet húzni a megkeményedett édességről. A tányérra viszont rákötött mint a betony.

Nem sok hozzávalója van:

15 dkg kristálycukor,
1 evőkanál méz,
1 és fél csapott teáskanál szódabikarbóna.



A cukrot én 2 evőkanál vízzel elkevertem, aztán a mézzel. Lángra tettem, felolvasztottam és mikor olyan szép haloványsárga lett, levettem a tűzről és folyamatos keverés mellett beletettem a szódabikarbónát. Nagy edényben kell csinálni, mert nagyon megnő, szinte azonnal. Az előre a tűzhely mellé készített, megolajozott sütőpapírral kibélelt tortaformába öntsük ki és hagyjuk megdermedni. Aztán ha kihűlt, húzzuk le róla a papírt és éles késsel próbáljunk darabokat pattintgatni belőle. Önmagában is jó kis rágcsa, de desszertekhez is felhasználható.

Van egy másik verziója is a törökméznek, ez hasonlít leginkább a Molnár Ferenc által is megírthoz. A receptre Égigérő Paszulynál leltem rá. Nagyon finom!

Hozzávalók:

17,5 dkg méz (én most repcemézet használtam),
30 dkg kristálycukor,
2 evőkanál víz,
1 tojásfehérje,
30 dkg földimogyoró vagy mandula, vagy pisztácia, vagy dió vagy éppen mindezek vegyesen.


Egy darab sütőpapírt ecsettel megolajoztam és a tűzhely közelébe készítettem. A magféléket száraz serpenyőben megpirítottam. Az enyémbe most földimogyoró, mandulaforgács és dió került. A cukrot benedvesítettem a vízzel, hozzáadtam a mézet és felolvasztottam. Kevergettem addig, míg szép aranysárga karamellszínt kapott. Lezártam a lángot alatta és gyorsan felvertem jó keményre a fehérjehabot kézi robotgéppel. Folyamatos keverés mellett hozzáöntöttem a szirupot. És innentől nagyon gyorsan kell dolgozni, mert nagyon hamar szilárdul. Tehát gyorsan belekevertem a magokat és gyorsan szétterítettem az olajos sütőpapíron. Körülbelül fél óra elteltével olyan félig megdermedt állapotba került. Ekkor vágtam kockákra. Ha ebben a félig szilárd állapotában nem vágjuk fel, akkor már csak úgy lehet rácsapni, ahogy a Pál utcai fiúkban a törökmézes ember tette, mert teljesen keményre szilárdul. Nagyon finom csemege. Jó fogúaknak ajánlott! :)